Mint minden nap, ma reggel is levittem a három kutyust sétálni, hogy elvégezzék a kisebb-nagyobb dolgaikat. Séta közben a legkisebb, Rolika már ugatott az egyik irányba, de én nem láttam arra semmit. Visszafelé már hallom, hogy az út túloldala felől egy kutya, égtelenül ugat. Erre az én Rolikám egyre jobban elkezd ugatni. Na erre a Duckos is rázendített, s azon a mély, bariton hangján két hatalmasat vakkantott. Kicsit meg is lepődtem, mert eddig talán egyszer hallottam ugatni, akkor is Rolika kezdegetett vele. Mit ad Isten, ugyanabban a pillanatban az én Rolikám, mint akinek inába szállt a bátorsága, úgy eliramodott, hogy kitépte a kezemből a pórázt, s körülbelül három tized másodperc alatt el is tűnt. Én még őt soha életében nem láttam így szaladni, 100-on simán 200-at futott. Hirtelen agyamba villant, hogy nehogy elüsse valami autó, de hála Istennek, hajnali 5 órakor nem járt arra senki. Mit volt mit tenni, utána indultam a másik két ebbel, miközben arra gondoltam, hogy vajon hol fogom megtalálni az éjjeli bátort. A terünk felé közeledve már hallottam a kiskutyám ugatását. Gondoltam magamban, felébreszti az egész teret ünnepnek hajnalán. Hát a kis Rolika, a lépcsőházunk előtt, égtelenül üvölt felénk. Amint odaértem, megsimogattam, majd miután végérvényesen megnyugodott, felmentem velük a lakásba. Összepakoltam a cuccaimat, s elindultam dolgozni. Hallom, hogy Roli azért még egyet vakkantott a konyha ablakban, így köszönt el az "édes apukájától".